Mikor leszünk egyszer csak nem fontosak a másik számára?

Biztos voltál már olyan helyzetben, mikor egy emberi kapcsolatodban csalódva úgy érezted, hogy nem vagy már fontos a másik számára. Addig bármit megtett, hogy Veled legyen, hogy a kedvedben járjon, aztán egyszer csak, vagy egyik napról a másikra, vagy épp szép lassan észrevétlenül az ő fontossági listájának a végére kerültél. Pocsék érzés ezzel szembesülni, de érdemes a dolgok mögé nézni és megérteni a folyamat mechanizmusait.

Induljunk ki abból a tényből, hogy a világ, benne mi is, folyamatos mozgásban vagyunk – ezt nemcsak a fizikai helyváltoztatásra értem, hanem az energetikai változásokra is. Nem tagadhatjuk, de a fejlődés irányát nem megítélve, valamerre mindenki fejlődik. Az emberi kapcsolódásainkban azonban nem feltétlenül egy irányba, egy ütemben tesszük ezt. Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban, van aki spiritualitásában, van aki racionálisabb utakon veszi az akadályokat. Nincs ezzel semmi gond, hiszen mindenki más úton jár, más batyuval a hátán, más tudással, már érzelmi csomaggal. Nem az a baj, hogy két ellentétes irányba tart egy kapcsolatban lévő két ember. Hiszen, ha fontosak egymás számára, a szereteten keresztül képesek egymást támogatni az útjukon. Azt hiszem a baj akkor kezdődik, amikor már nem értjük és már nem is akarjuk érteni a másik lelkét. Eltávolodunk, és már nem tudunk részei lenni a gondolatainak, amikor már nem vagyunk képesek kapcsolódni a szereteten keresztül a másikhoz.

Ahhoz, hogy az ilyen, sokszor fájdalmas tapasztalatokat könnyebben elfogadjuk, nagyon sok nézőpontból kell ránéznünk önmagunkra, a másikra és a helyzetünkre. Arra az útra, ami idáig vezetett. Az útra, ahol ketten jártunk, és ahol talán észrevétlenül engedtük el egymás kezét. Látnunk kell, hogy  saját utunk hol kezdődött, merre vitt minket és most hol tartunk. Látnunk kell ugyanígy a másik felet – és még arra is rájöhetünk, hogy nem is tudtuk, benne mi zajlik, nem vettük észre, vagy meg sem osztotta velünk. Nézzünk ilyenkor magunkban – mi vajon megosztottuk vele azt, ami velünk történik? És végül nézzük meg a kettőnk közös útját – próbáljunk meg kívülállóként tekinteni kettőnkre. Tegyük félre a saját egónkat, a saját érzéseinket, a megbántottságot, a haragot, a szomorúságot, tegyük félre a felszínen őrizgetett álmainkat, vágyainkat, amelyek sokszor csalóka ragaszkodásba torkollnak csak. Lecsupaszítva a helyzetet mit látunk? Azt, hogy a két ember már megadott egymásnak mindent, amit megadhatott, megadták egymásnak a szeretetteli fejlődés lehetőségét, és talán már nincs mit adniuk egymásnak. Az eltávolodással jelzik a lelkek, hogy az egymás iránt vállalt feladatukat teljesítették.

Mint az iskolában véget ér az oktatás, a fiatal leérettségizik és többé nem megy már vissza a gimnáziumi padba, nem tanul már többet a tanáraitól, mert megkapta azt a tudást, azt a fejlődést, amire az iskola kezdetekor leszerződtek. Ugyanezt tesszük a kapcsolatainkban is. Amíg van mit tanulnunk egymás által, amíg van mit adnunk a másiknak, amíg el tudjuk fogadni, amit a másiktól kaphatunk, addig így, vagy úgy jelen vagyunk egymás életében.

Az elengedést segíti, ha mindezt látjuk és értjük.

Ami viszont még nagyon fontos, hogy azokat a vágyainkat, álmainkat, amiket a másikhoz kötöttünk és amik az elengedést akadályozzák – vizsgáljuk meg jól! Miféle álmok, vágyak ezek? Miért ragaszkodunk hozzájuk? Mihez is ragaszkodunk valójában? A másikhoz, egy illúzióhoz, a saját fájdalmunkhoz? Mennyire valósak, reálisak ezek a vágyak? Mennyire szól rólunk és mennyire a másikról? Lehetséges, hogy csak önigazolásra használjuk ezeket a vágyakat – igazolni a múlt létjogosultságát, a korábbi érzéseink valódiságát? A közös múlt szép és jó, raktárazzuk el belőle azt, ami építőleg hatott ránk, őrizzük meg belőle azt, ami megmelengeti a szívünket. De a közös múlt nem garanciája és nem feltétele a közös folytatásnak. Ha már nincs mit adnunk egymásnak, akkor az elengedést tegyük méltósággal és szeretettel.