“Minél többet észlelsz abból a világból, amit az ítélkezés nem homályosít el, annál többet fogsz látni.”

Eline Snel

Érdekes dolog ez az ítélkezés. Olyasmi, mint a túlműködő egó. Elhomályosítja a látásunkat. Elfedi a csupasz igazságot. Megtéveszt, félrevezet, leszűkíti a lehetőségeinket, gátat épít, megbéklyóz, lehúz, és akár tönkre is tehet. Súlyos szavak, ijesztő fogalmak, mégis hagyjuk, hogy velünk legyenek. Senki nem ússza meg, hogy ítélkezzen, és ítélkezzenek felette. Meglátunk egy kövér embert, azonnal véleményt formálunk róla. Az előttünk lévő autós lassabban megy, mint mi mennénk, már szidjuk is a felmenőit. Egy szombat esti buliban megismerkedünk valakivel, aki alaposan felöntött a garatra, máris kikiáltjuk alkoholistának. Egy ismerősünkről hallunk valamit, ami a mi értékrendünkbe már nem fér bele, máris unszimpatikussá vált.

Véleményt formálunk mindenről és mindenkiről. Beskatulyázzuk az embereket az alapján, amit látunk, hallunk róluk. Ha csak ténymegállapítás, vagyis szimplán észlelés lenne, nem is lenne vele gond. De ki állja meg, hogy ne fűzzön hozzá azonnal értékelést is? És a legtöbbször persze negatívat…

Az, aki ítélkezik, sosem látja a teljes igazságot. A szomorú, hogy sok ember meg sem akarja ismerni az igazságot – nem érdekli, lusta, vagy egyszerűen nem szolgálja az érdekeit. Ha megtenné – nyilván sok energiájába kerülne felderíteni a körülményeket – máris árnyaltabb képet kapna a helyzetről, az adott személyről, és máris nehezebben illesztené be egy skatulyába.

Aki ítélkezik, valójában elzárkózik a valóság elől. Az ítélkezés az ismeret és a belátás hiánya. Az ítélkezés az önismeret és az önmagunkkal szembeni őszinteség hiánya. Az ítélkezés a tisztelet hiánya – nemcsak a másik iránt, de önmagunk iránt is. Nem tiszteljük magunkat annyira, hogy a valóságot megismerjük. Becsapjuk magunkat, a saját hazugságaink foglyává válunk.

Mi történik akkor, ha valakiről – negatív – véleményt formálunk? Magunkat az illető fölé helyezzük. Őt lenézzük, magunknak pedig hatalmat adunk. Úgy érezzük, ha a másikat elítélhetjük, azzal ő gyengévé válik, mi pedig erőssé. Pedig pont, hogy mi válunk gyengévé. Olyan erőt, olyan hatalmat hiszünk magunkénak, ami nem is létezik. Csak egy légből kapott kártyavár, melynek a valósághoz semmi köze és amelyet azért építünk, mert sokkal gyengébbnek érezzük magunkat a másiknál.

Aki túl sokat ítélkezik, valójában saját értékeivel nincs tisztában.

Figyeld meg egy napod! Hányszor, hány helyzetben értékelsz másokat, mondasz véleményt valakiről, ítéled el a másikat?

Próbáld ki egyszer, hogy egy napra félreteszed az ítéleteid, és megpróbálod embertársaidat csak úgy önmagukban látni, anélkül, hogy rájuk aggatnál bármilyen jelzőt, bármilyen értékelést. Eleinte nehezen fog menni, de próbáld meg! Mihelyst félreteszed ezeket a szűrőket, tisztábban fogsz látni! Meglátod a valóság azon részleteit is, amelyek eddig rejtve maradtak előtted, mert érzékelésed, látásod elhomályosította a véleményed. És ha a valóságból több részletet ismersz, akkor máris több lehetőséged is adódik. És eljutottunk oda, hogy kinek is van nagyobb hatalma? Annak, aki az ítélkezése miatt elferdített valóságra építi, vagy annak, aki birtokában van a valódi tudásnak?

Ha úgy érzed, a túl sok ítéleted már gátolja az életed – hm, felismernéd, ha így lenne? – , vagy épp úgy érzed, hogy Téged ítélnek meg túl sokan, akkor jelentkezz! Tudod, mindenre van megoldás!