Könnyű szárnyak

A minap egy kedves ismerős elmondta, hogy mindenkit megdicsér, mert az olyan sokat számít, és jobbá teheti a másik napját. Meg persze az övét is. Valóban így van, mindenkinek jól esik, ha megdicsérik – akár a frizuráját, akár a munkáját, vagy a süteményét. És milyen jó érzés látni a másik örömét, pedig csak pár szavunkba került. Érdekes módon mégis csak ritkán élünk vele – főleg őszintén. De miért is? 

A dicsérettel elismerjük a másikat, vagyis valamilyen szempontból felemeljük őt. Ha felemeljük őt, akkor lehet, hogy feljebb kerül nálunk? Ha feljebb kerül nálunk, akkor mi meg lejjebb csúszunk? Lehetséges, hogy a másik dicséretével önmagamat kicsinyítem, alacsonyítom le? Hány és hány embernek esik nehezére elismernie a másikat? Letörne a nyelve, ha kimondaná, hogy milyen jól néz ki a másik ember, vagy milyen jól megcsinálta a munkáját. Biztos Te is ismersz ilyen embert! Vagy épp Te magad vagy ilyen?

Ha úgy érzed, hogy egy pár szavas kedves gesztussal lealacsonyítod magad a másik előtt, gondolj bele, akkor végül is Te hol állsz a másikhoz képest? Vagyis inkább, hogy érzed, hogy hol állsz? Mert ugyebár mindenki önálló, másoktól független személy, aki nem másokhoz képest valaki, hanem önmagában Valaki. Minden más megközelítés csak szubjektív ítélet. De a lelki, szellemi, érzelmi intelligencia fejlettségének tekintetében mégiscsak bekalibrálhatjuk magunkat, hogy hol állunk. És ha nehezünkre esik dicséretet osztani, akkor gondolkodjunk el, vajon hogyan értékeljük magunkat?

Azok az emberek, akiknek ez könnyen megy – jegyezzük meg, hogy őszintén, érdekek nélkül – azok biztosak a saját értékeikben, kellő önbizalommal, és megfelelő önértékeléssel rendelkeznek. Számukra nem okoz gondot, hogy a másik ember lelkét felemeljék pár kedves szóval. Nem érzik úgy, hogy kevesebbek lennének attól, hogy a másik valamilyen szempontból több, vagy elismerésre méltóan más náluk. Sőt, a dicsérettel kapcsolódnak a dicsért értékhez, és ez őket is jobbá, többé teszi.

És persze ne feledjük, hogy a dicséret milyen hatással van arra, aki kapja! Akár gyereknevelésről, akár kutyakiképzésről van szó, a dicséretet mindenki fontosnak, ha nem a legfontosabb motivációs eszköznek tartja. Ugyanez vonatkozik a felnőttekre is! Dicsérettel szárnyakat adhatunk a másik félnek, aki aztán még többre és többre lesz képes, még inkább képessé válik arra, hogy kihozza magából a legtöbbet.

Ám előfordul az is, ha valaki képtelen elfogadni a dicséretet. Túlzásnak érzi, esetleg teljesen érdemtelennek. Zavarba jönnek, és csak legyintenek egyet szégyenlősen. Hát, nekik is érdemes elgondolkodniuk, hogy vajon miért is érzik úgy, hogy jogtalanul részesülnek a szárnyaláshoz szükséges motivációban?

Mindenkinek szükséges van az elismerésre – másoktól és önmagától is. A dicséret csak egyfajta eszköze az elismerésnek. Ne fukarkodjunk vele! Ajándékozzunk meg minél több embert elismerésünkkel, és fogadjuk mi is el mosolyogva, megköszönve, ha valaki szárnyakat szeretne nekünk adni!